Édesapám sajnos már nem él! Még régebben találtam egy csodás Kosztolányi verset, melynek a címe: "Tanár az én apám!".
Már régóta tartogatom ezt a verset, de ma úgy érzem itt a helye. Le kell írnom, mert nagyon hiányoznak a jó tanácsai, tanításai, és nevelése. Sose hittem volna, hogy szülő ennyire tud hiányozni, még hosszú-hosszú évek után is!
Íme a vers:
Kosztolányi Dezső: Tanár az én apám!
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja
s én az emberek testvére vagyok.
Mindazoknak üzenem, akiknek még élnek a szülei, hogy nagyon becsüljék meg még életükben, mert utána már nagyon késő. Még annyi mindent mondanék, tennék, és szeretnék kérdezni Tőle, de már nem lehet. Elkéstem mindennel, mert már nem él. Csak 59 éves volt. Abban az évben ment volna nyugdíjba, de már nem érhette meg! Sokáig katonatisztként szolgálta a hazát, de izzig-vérig tanár volt. Mindig azt mondogatta, hogy nincs rossz tanuló, csak rossz tanító. Mindig biztatta a tanítványait, hogy tanuljanak, mert az élet megköveteli legalább az alap műveltséget. Buzdította, segítette diákjait, és nem kivételezett senkivel.
Két évet tanított engem is, és elmondhatom, hogy semmivel sem volt velem könyörületesebb, mint a többi osztálytársammal.
Ahogy Kosztolányi írta:
"Az én édesapám az emberek apja, s én az emberek testvére vagyok."